A hétvégi Múzeumok Éjszakája alkalmából felevenítem egy két évvel korábbi alkalom képeit.

2008. júniusa, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) akkor foglalta el történelme eddigi legnagyobb épületét, s lakta be számtalan kiállítással a bontásra ítélt szervita téri irodaházat. Az akkori Muzéjen egy lenyűgözően impozáns tárlat megnyitásával kedveskedett rengeteg látogatójának, a színes születésnapi program mellett. Hét emeletet töltött fel az Architectural Review évenként egyszer megrendezett, egész évet átfogó kortárs építészeti tárlata, mely kivételesen Budapesten debütált.

Miután a nézelődők végigámulták a csodás épületeket, a nyolcadik emeleten egy apró figyelmességben részesültek, a Side Photoes-ban. A magyar épületfotós gárda azon alkotásai kerültek közszemlére, amik soha, semmilyen kiállítás, vagy folyóirat kereteiben nem fértek meg. Jelen írásban szubjektív válogatásom sorakozik a képekből.

Az első gyöngyszerm Hajdú József Gombája. Leplezetlenül mutat be egy óvoda kertjében álló, játszótéri elemnek álcázott bunkert. Megható kontraszt, ahogy a nyugodt gyerekzsivalyba géppuskás katonát képzelünk, meglepetés a természeti kép mélyében.

Szentiváni János úgy röpít el minket Hawaii-ra, hogy csak a szentendrei HÉV-ről kell időben leugornunk, még Budakalász előtt. A kép minden részletét Békásmegyer szolgáltatja, gyönyörű kék ég, végtelen panorámát fürkésző kockaablakok, pálmafa. Sokat segít az értelmezésben a fotó eredeti beállítása.

Csillag Pál fényképe Kőhalomról nemcsak tereket, hanem korokat is összeköt; a középkori maradékból a 60-as évek indusztriális romjain át tekintünk a költőien üres tájra.

Batár Zsolt egy megható buszmegálló pontos interiőrét kapta lencsevégre. Modernista székek, a külsőt és belsőt egybevarázsoló kitört ablakok és mocskos padló részletképzését már csak a csodálatos borneói hegyek háttere emelheti költői magaslatokba. A poros úton látszik, hogy a túlméretezett buszállomásra napi egy jármű szokott befutni.

Egy újabb Batár fotó, amin láthatjuk a maláj városépítészet finom matematikáját. A focipálya a harmincadikon fért el, a kép baloldalán látható a lépcsőház tetőkibúvója, a háttérben pedig az ikertornyok esti kivilágításban feszengenek, szégyenlősen csak deréktól fölfelé.

Soltész Noémi outsideAirként ragadta kézbe a fényképezőgépet. Jól tette. A fal és a kukák megható, statikus csendéletét egy kissé billenti a drótok elektromossága.

Máté Gábor berlini képei között akad egy szép párost bemutató portré. Az épületbelső íves pillére olyan érthetelen módon csavarodik mintha Escher Szép kilátójának egy részlete lenne. Persze egy Krasznahorkai portrén ez simán elfér, szürrealitásában kegyelmi viszonyokat idéz.

A Bujnovszky Tamás, Kertész Dániel, Mátrai Miklós fotókon Budapest szabad arca látható, ahogy megszoktuk már az évtiezedek alatt. Az ilyen képek hatására szoktam felkapni a fényképezőmet, s elindulni a városba, hogy megörökítsem én is a környezetem. A mindennapjaim. A városom. Az életem. Felvonulás az Andrássyn, züllés a dessewffy utcai pincében, vacsora a Liszt Ferenc téren, haverok a Sport Uszodában, kiállításmegnyitó a Műcsarnokban, grill a Citadella lábánál, sörözés a Nagymező utcában, filmbemutató a Kinóban, vagy a Művészben, és sok-sok csillogó tekintet az Oktogonon...

Ha megengeditek egy igen kedves építészeti fotóval zárom a sort. Batár Zsolt egy fél napot töltött a nyóckerben, várva a megfelelő fényhatásokat, keresve a pontos szimmetriatengelyt...hogy elkészítse azóta híressé vált képét az A10 címlapjára, Kis Péter és Valkai Csaba ritka jól sikerült szociális lakóházáról. Végül persze nem ez a kép szerepel a folyóiratokban, de mi így ismerjük a helyet. A két épülettömeg alatt, két leányzó pózol nevetgélve, cicit mutogatva. Ők már valószínűleg nem laknak a környéken, az áldásos műanyag búra megszabadít minket a szabad lányok látványától. Is.

Hogyan is szokták mondani? A legváratlanabb bulik a legjobbak? Well...

Tegnapelőtt, átlagos szerda délután megérkeztem Barcelonába. Hosszú napom volt, délelőtt még Prágában dolgoztam, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy délután - közel három év után - viszontlátom kedves flamand barátnőmet Spanyolországban. Fogalmam se volt, mire számítsak, annyit tudtam Barcelonáról, hogy van nagy sugárútja, állítólag nagy melegélet van, egy köpésre lesz Sitges, meg hogy Rambla... Egyáltalán nem volt időm felkészülni az utazásra.

És tessék... Egyszerre Európa dél-nyugati oldalán találom magam, barátnémmal összeölelkezünk a Plaza Catalunyán, hazaérünk, megvacsizunk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, és míg ők a pasijával egyre laposabbakat pislognak, én vállvonogatva felvetem, hogy hát... végeredményben én most érkeztem... lehet, hogy tennék még egy köröcskét itt a külvárosban lefekvés előtt...

Több se kellett! LaFlamenca már nyúlt is a telefonért, hogy megkérdezi valami venezuelai bubi haverját, qué tal a városban aznap este, mert hogy itt egy húngaro barátja, aki szeretne fiesztázni un poco. Ce annyit mondott, mennek iddogálni egy amigóhoz, és hogy ha van kedvem, csatlakozhatok. Találkozzunk az Universitatnál féléjfélkor. 

Nekem meg persze nem kellett kétszer mondani. LaFlamenca megmutatta a srác képeit a Facebookon, hogy könnyebben felismerjem, és illaberek-nádakerek, már caplattam is a metró felé. Cét elkísérte egy olasz haverja, Davide. Így indultunk hármasban a haverokhoz. Útközben beugrottunk kétszer is jagerezni egy bárba, a második alkalommal végül csak karamellás vodkát kaptunk, nem baj, jó lesz az is! 

Kaputelefon. Segundo piso. Kopp-kopp: a szerény haveri társaság helyett kicsit más várt... Legalábbis nekem egy csöndes estéről nem egészen ezek a fogalmaim... Egy borostás csávó nyitott ajtót - kisestélyiben: - Hola, entra, soy Sergi - majd körbemutogatott: - Fran, Jordi, Eva, blabla... - a felsorolást egyre nehezebben követtem, a szememmel meg végképp nem sikerült a hatalmas ruhászsákokban turkáló, kifejezetten pasis srácokat, amint egymás után dobálták szanaszét a flitteres felsőket, a retikülöket, a vintage-blúzokat, sálakat, parókákat, kalapokat, harisnyákat, tűsarkúkat, szaténkesztyűket, nyakláncokat, Madonna ruhatára lófasz ahhoz a kavalkádhoz képest, ami ott fogadott. És közben alkohol, és közben kis fiolából cuccos az üdítőbe... Quieres?, kérdezgették folyton, hogy mit kérek, előkerült csini kis zacsiban a por, és ezek egyre csak pörögtek-pörögtek a fürdőszobatükör és a nappali között. Két órán keresztül.

Időközben persze jöttek még többen is. Macsó deszkások, akikről azt gondolnám alapból, hogy inkább verekedni jönnek egy ilyen buliba, mint sem öltözködni, és akik pillanatok alatt ledobták ruháikat, és mint gyakorlott drag queenek, dobálták magukra a női cuccokat. Így lett egyikükből tökéletes Amy Winehouse, másként nem is hívták egész éjszaka. Ce barátom elég visszafogott volt, mondván hogy másnap fél tíztől órája lesz a sminkes iskolában. Csak egy pink parókát dobott a fejére, meg szippantott pár csíkot. És fogta a fejét, hogy que borracho, que borracho, mert hogy sokat ivott. Nem úgy, mint egy másik srác, aki pedig baromi jól nyomta fekete kisestélyiben és szakadt harisnyában, és egy körül szabályosan hanyatt vágódott a kanapén, és úgy is maradt egy laza órácskára. Ő nem ivott sokat.

Fél három volt, mire elindultunk a klubba. Én végül a fejembe csaptam egy melírozott, félhosszú parókát és egy fekete férfikalapot, british style-ban nyomtam, jöhettem volna akár a Gépnarancsból is. Az oldalkötős farmerszoknyát, alján szivárványos csipkével, valamivel korábban levettem, mert sehogy sem stimmelt a gatyámhoz, melyet csak nem akartam ott hagyni valahol, ahová bizonyára másnap nem találnék el.

Amilyen nehézkesen ment az elindulás, ugyanolyan nehezen a diszkóba érkezés, mert a csajok az utcán fejüket vesztve pózoltak, hogy fotózzuk őket (a beszámolómat Pestről illusztrálom majd pár hevenyészett képpel, amit a telefonommal készítettem). Elterültek az utcán, miniszoknyában ugráltak fel a motorokra, a kukák tetejére, ölelkeztek döbbent járókelőkkel, egyikük magassarkúban púcsított a kamera felé egy gördeszkáról, amit valahogy kikunyizott egy arra caplató dzsánkitól. Aztán jöttek a csoportképek padon, bérelhető bicikliken, állványokon, villanyoszlopok körül. Az egyikük sportot űzött belőle, hogy a tűsarkújában sikoltozva pattanjon az úttestre a veszettül fékező kocsik elé... És keverték tovább a sörbe a liquidet. Az emberek meg kissé meghökkenve mosolyogtak, úgy bámultak utánunk.

Háromra a La Metro nevű dizsihez értünk valahol a Sant Antoní metrómegálló környékén. Sergit - akit nekem, tiszteletbeli férjének Catherine-nek kellett szólítanom egész éjszaka - nem ismerték meg a kidobók, mert bármily meglepő, nem szokott minden szerdán drag queennek öltözni. Az ingyen belépőnket azonban így talán még könnyebben is megszerezte. Mégis, alig mert lemenni a lépcsőn, mert nem szoktak hozzá a haverjai a látványhoz. Én addig előrementem...: kb. a helyi alteregóban voltunk, fél háromkor még nem voltak valami sokan. Gyenge vocalhouse, neonfények, a szokásos... Jobbra klotyó, balra karaoke-terem, hátul sötétszoba. Mire körbenéztem, a többiek is leszállingóztak, rendeltünk egy-két Estrellát, csörögtünk, és alig bámulták meg a társaságunkat. Némelyikük el-eltűnedezett a klotyó felé. Mentem velük. Odabent a vendégek hármasával zárkóztak be a klotyókba, félreértés ne essék, nem b..szni, arra megvolt a külön helyiség hátul. És ahogy teltek a félórák, egyre nagyobb tömeg sorakozott a mosdóknál, fél négyre az egész klub tele volt, és a zsebekből szemérmetlenül kerültek elő a mindenféle pakettek, zacskók, mifenék. Elképesztő vehemenciával tolták egymás után a legkülönfélébb cuccokat, egyszerűen nem is értem, hogyan voltak képesek tartani magukat, és ha életmódszerűen nyomják ezt, egy szép tavaszi szellős estén rakott szoknyában hogyan nem áll le a szívverésük...

No, de ez nem is az én dolgom. Én most a mulatságról írok. Sergi idővel hazaugrott visszaváltozni. Olyan iszonyatosan jó pasiként jött vissza, hogy majd összecsináltam magam... Kár, hogy csak tiszteletbeli férjnek akart az éjszaka első felében, amíg még Catherine-ként futott... A barátai viszont vérig sértődtek rajta, amiért nem csajként nyomta végig az egész éjszakát, úgyhogy mindenkinek csak javasolni tudom, ha egyszer elindul Pesten a kiskörúton a barátaival kiskosztümben, jól gondolja meg, hazamegy-e a klubból átöltözni, nehogy megverjék a barátai, amiért más, mint ők...

Akárhogy is, reggel hétkor, amikor egy igen jóképű olasz sráccal kibotorkáltunk a pinceklubból, nem egészen volt világos a számomra, mit keresek Barcelonában csütörtökön pirkadatkor, amikor tizenkét órával korábban még Prága repterén dúdolgattam egyik kedvenc Boris Vian-számomat.

De tovább is van, mondjam még?

Azt hiszem, hogy egy blogger nem mehet el a 2010-es árvízek mellett szótlanul, ezért itt a szkafander oldalán én szeretném most megragadni az alkalmat, hogy együttérzésemről biztosítsam azon embertársaimat, akiket az árvíz bármilyen formában is sújtott.

Külön köszönet jár azoknak a

derék férfiaknak, akik napokon át töltögették a homokzsákokat, és hordták fel őket a gátra, hogy megmagasítsák, és... félmeztelenül az izzadság folyt a testükön végig, ahogy dagadtak az izmok, de ők nem fáradtak, és harcoltak az árral, és koszos tenyerükkel letörölték a homlokukat,  szürke csíkot húzva az arcukra, és tesztoszteronszaggal vegyes verejtékszag szállt a levegőben. Este pedig elmentek a szállásra, a helyi iskola tornatermébe, ahol a földön feküdtek, de nagyon meleg volt, mert véletlenül bekapcsolva maradt a fűtőtest, és nem lehetett kinyitni az ablakokat, és akkor..és akkor ezek az erős, izmos férfiak leveszik a pólójukat és a nadrágjukat, és mind ott hűsölnek meztelenül a tornateremben, gyöngyödző izzadságban, napbarnította a testük, már több mint egy hete nem voltak otthon, és...

bocs, srácok, most ki kell szaladnom egy picit!

Az új Lady Gaga szám, az Alejandro olyan, mintha az Ace of Base írta volna 96-ban, nem gondolja, Marian?

Itt a tavasz, tudod-e?
leheletét érzed-e?
Virágszájjal rád nevet
virágszagú kikelet.
Rád füttyent egy bokorból,
füttyös madár torokból.
Rügyes ággal meglegyint
s érzed, tavasz van megint.

Az ondó a hímek nemi mirigyei által termelt kolloidális folyadék, amely hímivarsejteket (spermiumokat) tartalmaz. Fehéres-szürkés, olykor sárgás testnedv. Ejakulációkor 2-6 ml lövell ki, benne a férfiak 40-360 millió ivarsejtjével [...]  Az ondó illata gesztenyére emlékeztető.

Az orosz kortárs Depeche Mode néhány érettebb, nyálasabb, népszerűbb alkotása alább. Sajnos a jobbak csak élőben szólnak igazán, a Sesznaccatty Tonban, az Ikrában, az Apelszínben, az x.o. bárban... főleg az Ikrában.

Nos, az biztos, először kicsit meg kell szokni. Klikkelj a russzki címre, ha mersz!

Дельфин - Роботы (Delfin - Robotok)

Moszkva lakossága 10 millió (nem hivatalosan 22 millió), az emberek 99%-a panelban lakik, a maradék a nyugati erdőben (a dollármilliárdosok). Ezen a videón egy különös performance, egyfajta vibráló flash-mob akció tömör jelenetei láthatóak, a szerencsés 99% jóvoltából. Ráadásul a refrén kedvet csinálhat hazánkfiainak, a mostanában hanyagolt orosz nyelvleckék felkereséséhez, igen, az "i" a többeszszám jele (néha).

Дельфин - Киберпанк (Delfin - Kiber-punk) Ha az előző számot túlélted, egy pályát továbbléphetsz. Ez meredekebb, de rövidebb. Hangosítsd fel.

Дельфин - Весна (Delfin - Tavasz) Nyálas zenemű az egyik olyan nyári Olimpia képeivel, ahova nem minden nemzet jutott el. Nem derül ki, mi köze a tavaszhoz, vagy a csajhoz (Ne haragudj, még biztosan találkozunk, hallgass rám. Ott, ahová én megyek, Veszná.)

Дельфин - Кокон (Delfin - Selyem) Nagyon szeretem a Ghost In The Shell-t, s ez a szám kifejezetten illik a képekhez. Itt szeretnénk tisztelt rajongóink figyelmét felhívni arra a tényre, hogy zenekarunk nem játszik Delfint. Természetesen, hogy minden igényt kielégítsünk, a kedves érdeklődőkkel szívesen ellátogatunk moszkvai, pítyeri, jekatyi bulikba, szervezett körút keretében. Az ár vodka nélkül értendő.

Ha hozzá tehetek néhány dolgot: Delfin régóta zenél, kezdetben gyerekes rep számokkal töltött meg stadionokat, mint pl. a Luzsnyiki. Mára szerencsére eljutottak az ismeretlen elektromosság és zörgés-csattogás élő-zenélés igényesebb bugyraiba, amit a dobos-énekes lírai beállítottságából fakadó, költői lezserséggel emel minden szempontból kimagasló színvonalra. Egyik-másik alkotáshoz zseniális videók készültek. Bár a szövegből nem sok jön át - hiába próbálkoznánk magyar fordítással, Budapesten viccesen hatnának az értelmetlen sorok. Kutyákat ölünk, tárt ajtókon át menekülünk. Bankjegy felhő. Kik vagyunk mi, Teveled. (Andrej: Nincs igazság). Mintha Ákost fordítanánk spanyolra: forró betonon hasalok. Algo está terminado.

ő

hosszú csápjai vannak
ráncos nyakon lusta
bólintása
sekély köldökéből szőre hull
másra nem emlékszem
szerelmes vagyok és éhes
kell az egésze
de csak nincse van velem
fáj fáj a szemem ahogyan erőltetem

2006-01-18

a szag

egy sorban sem írom
_mert nem fér belé
milyen barna iszap
dől belőlem mindenünnen
köldökömből s számból
a székem árnyékából
én melasz magányom
_mert nem fér belém
barna bűze bőrömön
csúszik a földre
más hányna tőlem
ha látná milyen
módon hagyom
hagyom el
fonnyadni vadvirágom

2006-01-04

nem, mert

nem érhetsz hozzám többé
nem, mert undort kelt bennem
ez a te érintésed
rám omlik ölelésed mint egy kénes zuhatag
éget a csókod és az ujjad
penészlik rajtam a bőr
minden rétege rojtos
ezer hegben ég és varrba köt
pestissel mérgezel
ha szólsz tüdőm tellik meg
vérrel és savval marsz
ha ma mellettem elalszol
-nnnnnem
testemet lelkemet akarom
hatalmam nincs már csak
ez
a sebfelület oldalamom
hagyd
nem akarom magamra kenni
szereidet miért nem miért nem miért nem miért nem miért nem

2006-01-04

Űrfi morogva fogadott: késtem tíz egész percet a megbeszélésről...

„... a megbeszélésről...”, vakartam a fejem az ajtajában, mert még most sem voltam egészen tisztában azzal, végülis mit akarunk mi annyira megbeszélni...

Űrfi lakása, mint mindig, most is kifogástalan tisztaságban pompázott. Elmosott edények, fényesre suvickolt csempe, frissen szidolozott kilincsek... Másnapos agyamba villámként csaptak a benyomások. Mikor volt ennek ideje takarítani? Szívott tán valamit a tegnap esti buli végén, és gömbvillámként végigsöpört az egész lakáson hajnali hat és nyolc között? Irreálisnak tűnt a srác.

Valamikor a délelőtt folyamán nem akármilyen brunchot pakolt össze: szamócalekvár, tükörtojás, jégsaláta koktélparadicsommal, zöldfűszeres camembert, gyümölcsös kosár, olasz szárazkolbász, baguette és rozskenyér, fehér abrosz, csillogó pezsgőspoharak rendezetten, svédasztal formájában - és akkor ott volt az a micsoda is az asztal közepén: Punpa medvehagymás akármije tojásos spárgamicsodával megspékelve. Taccsra tett a látvány, és hirtelen elszégyelltem magam, hogy szakadt farmerban, kinyúlt pólóban dobbantok be egy efféle ünnepi lakomára.

Az ablak mellett ott virított egy háromlábú tábla, akár egy pop-up window, rajta hatalmas betűkkel a felirat: !szkaфander.

Punpa decensen ücsörgött az egyik fotelban, és titokzatosan figyelte entrée-mat. Aendroid nála valamivel ziláltabban épp valami csipát kapart ki a szeme sarkából.

„Mi ez a !szkaфander?”, kérdeztem elhűlten, remegő kézzel a tábla felé intve.

„Mi lenne?! - vonta meg a vállát Aendroid. - A bulink neve.”

A minek a mije?, csúszott ki majdnem a számon, de még időben a nyelvembe haraptam. Még a végén megbotránkoznak rajtam.

„Persze, hogyne...”, dadogtam, és lehuppantam az asztalhoz.

„Moss kezet, léci”, fedett meg Űrfi, hogy azonnal fel is pattantam, és a fürdőszobába siettem. Másnapos gyomrom ott már szinte forgott a csillogástól, de azért tisztességgel kezet mostam. A tükörbe már nem mertem belenézni. Helyette az arcomba lögyböltem némi hideg vizet, és hogy összeszedjem magam, lehuppantam a vécé gondosan lehajtott fedelére. A többiek a szobában folytatták megkezdett beszélgetésüket. Csak néhány szófoszlányt hallottam, de már attól is elhűltem. Közönségről, dj-ismerősökről beszélgettek, dobálóztak a pesti bulihelyek nevével, egymás szavába vágva: „Á, túl sznob – büdös - nem fogunk elférni – oda be nem engednek bubikat – hodály – az egy pince, nincs is kertje, te hülye...”

Jesszusatyaúristen!, fogtam a fejem. Mibe akarnak ezek belerángatni engem? Én nem is akartam bulit szervezni, én csak úgy mondtam, megemlítettem, mi lenne, ha – erre ők... De egy hang ott duruzsolt a fejemben: csak a szád jártattad talán?! Adtad a bankot, habokra?! Mit rázod itt a segged, ülsz a baktériummentes klozeton, és félted a bőrödet: gáz vagy, ennyi! Füst!

Összeszedtem magam. Ismét arcot mostam. Nagyokat lélegeztem – nem okozhatok csalódást pont a legjobb haverjaimnak. Bele kell vágni. Másra sem vágyunk hónapok óta, mint hogy kikerüljünk a pincéből. Hogy kievezzünk a langyosvízből, amiben pfújolva fetrengünk. Itt az idő! Különben sosem fogom tudni úgy elengedni magam, mint néhány éve tehettem mondjuk Frankhegyen... Nem bírjuk tovább magunkban tartani ezt a néma üvöltést, amit persze senki se hall – mindig csak visszanyeljük azt, amik vagyunk, mert nincs merszünk a felszínre hozni a bennünk rekedt erőt...

El kell indulnunk valahonnan, hogy odapasszintsuk a partihoz saját magunkat, a saját világunkat, a saját igényeinket. Nem lehet mindig csak becsmérelni azt, ami van, pusztán azért, mert nem egyezik az elvárásainkkal. Nem is kell elvárni, hogy kiszolgálják az ízlésünket! Meg kell teremteni azt a platformot, amelyikhez tartozónak érezzük magunkat. Nem úgy megy az, hogy majd valaki megteremti nekem, amire szükségem van – nekem, saját magamnak kell kitalálnom azt, amivé egy nap válni akarok, nem igaz? Egy buli pont olyan, mint a nagybötűs élet: csak akkor lesz valami belőle, ha hozzáadom kicsiben azt, amit majd nagyban kapni szeretnék tőle. Aki fél, a seggében él, ilyen egyszerű a képlet.

A tükörbe néztem: a szemem egyszerre jobban csillogott, mint a kisuvickolt szaniter. Bevallom, abban a pillanatban szép voltam, mert éltem. Kajánul a tükörképemre kacsintottam, és kiviharzottam a fürdőszobából. Határozott léptekkel a nappaliban termettem, ahol a feszülő energiától csak úgy izzott a levegő.

„Lássunk munkához!”, kiáltottam, hogy a többiekben ott rekedt a szó.

Az egyetemre felvételt nyert nőből köztudottan kurva lesz! – emlékeztetett ma reggel Nádasdy Ádám egy interjúban. És milyen igaza van! Minden nő, akinek máson – oktatáson! - jár az esze 16 éves korától, mintsem a férjhezmenetelen és a gyerekszülésen, elzüllik, alkoholista lesz, nem talál majd magának tisztességes férjet, agyán túl a combját is széttárja. Kettőt pillant, és a ferencvárosi pályaudvaron, de rosszabb esetben Thaiföldön köt ki, a nemzet ribancaként! (És így lett cafka Kaffka!)

Imígyen járta legalábbis a közhit az 1910-es években. Aztán valahogy csak túljutott mindenki az idők változásának tényén, és beláttuk, hogy a művelt nő a nemzet büszkesége, hiába nem teljesít a tűzhely mellett napi tizenkét órában.

Nádasdy az iskolázott nő szemléletes példáját hozta fel arra, hogyan gondolkozik a 2010-es társadalom a budapesti melegfelvonulásról: aki odamegy, az mind riherongy travi, és egyébként is az összes bubi erkölcstelen, magamutogató, ráadásul fashion victim és nemzetellenes.

„Pedig milyen sok meleg rohangál a városban  anélkül, hogy bárki is tudna róla”, hívja fel figyelmünket Nádasdy a tényre. Avagy mindenkinek vannak meleg barátai, legfeljebb nem tud róla. (©KZ) És Nádasdy szerint sem kell feltétlenül szeretni a melegfelvonulást, ennek ellenére remek eszköz arra, hogy az emberek megszokják, színes a világ. Egyébként meg még csak nem is annyira színes. Mint irodalmár barátunk említette, a tavalyi felvonulás kifejezetten unalmas volt. Kár, hogy olyan kevesen hozták el a gyermeküket – feldobták volna a hangulatot… (nemcsak a fóbok a köveket)

Friss hír a budapesti éjszakából: nemzeti érzelmű szórakozóhely nyílik kicsiny fővárosunkban. A dologgal talán nem is lenne semmi gond, el is intézheténk egy legyintéssel, hogy tovább színesedek a választék, mindenkinek joga van a kultúrált kikapcsolódáshoz, stb.

A hely honlapján a követekezőképp határozza meg magát: személyzet nemzeti érzelmű, a berendezés "magyaros, betyáros", a lemezlovas itt csak magyar zenéket játszik, és időről-időre nemzeti rockzenekarok és előadók is fellépnek majd. Itt az ember már kicsit felhúzza a szemöldökét, de még mindig elintézheti annyival, hogy max nem megy oda.

Sajnos két dolog azonban erősen ront a helyzeten. Az egyik, hogy a hely üzemeltetője az a Toroczkai László, aki a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom nevű radikális szervezet tiszteletbeli elnöke, ugye őt nem kell bemutatni. A másik pedig az, hogy a helyszínválasztás önmagában provokatív: a meleg éjszakai élet központjának számító Alteregotól egy sarokra nyit meg.

Szép új jövő, ehh?

Az egyetlen kis szeplő ennek a csodálatos új 100%-ban magyar helynek a fényesen tündöklő kis arcocskáján, hogy egy korábbi meleg klub helyén nyílik meg. Sőt, ugyanazzal a berendezéssel! Vagyis ahol korábban meleg fiatalok nyalták-falták egymást, mostantól duplaspirálos génszerkezetű, igaz szittya magyarok fognak nemzetet szaporítani.

(a bejegyzésben direkt nem jelenik meg a szórakozóhely neve, ill. linkje)

Idei hosszúra nyúlt tavaszunknak (telünknek?) hála extrém hosszú lett a spárgaszezon. Legalább ennyi. Ennek eredményeképp az elmúlt másfél hónapban mérgezésig ettem magam ezzel a zamatos növénnyel.

Röviden annyit érdemes tudni róla, hogy Magyarországon már a 15-16. sz. óta termesztik, manapság pedig egyik fontos exportnövényünk. Merthogy a magyar spárga is nagyon jó.

Három fő fajta van a piacon:

• a zöld (ld. a képen);
• a fehér, vagy fehérített;
• és a lila, vagy lilafejű.

A lényeg, hogy ez mindegyik ugyanaz a növény, csak a fehérítettre, amikor kibújik a talajból, rászórnak még egy kis földet, így nem kap fényt, és tovább kepeszt felfelé. A lila szín pedig úgy keletkezik, hogy ezt a földhalmot nem sokkal a szüretelés előtt leszedik róla, így pár napig mégis kap fényt. Mondanom sem kell, hogy a zöld a legjobb, mint általában. A fehér és a lila sokat szenvedett növény, és mint ilyen, csupa depresszió meg stressz, és persze az vagy, amit megeszel.

Spárgáról tudni kell, hogy mindamellett, hogy tele van sok-sok vitaminnal és vudu-miegymással, vízhajtó hatású is, mindezt úgy teszi, hogy a vizeletet jellegzetes szagúvá teszi. Rossz nyelvek szerint a férfiaknak egyéb testnedveit is megszagosítja, de ez utóbbit nem sikerült leellenőriznem, ugyanis nem találtam hozzám hasonló érdeklődésű spárgafant.

Spárgából természetesen a frisset kell megvenni, és ellentétben oly sok minden mással, a vékonyabbak itt kifejezetten jobbak, zamatosabbak. Szezon idején pofátlanul olcsó, szezonon kívül meg csak sznob barom veszi, persze drága pénzért, Argentínából.

Elkészítésének pár apró trükkje van:

1. a spárga két végét fogjuk meg, hajlítsuk meg törésig. Ilyenkor a fás rész határán eltörik. (Ebből a fás részből esetleg alaplét főzhetünk, egyéb esetben dobjuk ki.)
2. spárgát legjobb párolni - természetesen spárgapároló gőzében, maximum 8-10 percig. Ha nincs ilyen edényünk, akkor ujjnyi vízben 3-5 percig gőzöljük. Ilyenkor még ropogós, friss marad. Kerüljük a túlfőzést, olyankor íze és tápanyagtartalma is oda. Meg ki szereti ezeket a puha, lagymatag dolgokat a szájában?
3. spárga legnagyobb spanja a tojás. Ebből lesznek a legjobb kombinációk is: spárgás omlett, spárgaleves bugyantott tojással, párolt spárga töltött tojással, stb.

Most pedig egy perc néma csenddel búcsúzzunk el a spárgától egy évre!

És aki konzervspárgát vesz, annak letöröm a kezét!

"Enyhe telünk van az idén, nem gondolja, Marian?"

Bulvárosodik a politika, mostmár aztán tényleg! A múlt héten, amikor Réthelyi Miklós Kulturális és Sajtóbizottsági meghallgatására került sor, Novák Elődnek, a bizottság jobbikos tagjának az irányvonalak meghatározásakor annyi volt a meghatározó, hogy Alföldi "Roberta" mihamarabb távozzék a Nemzeti Színház éléről, mert nem menesztette a drogos Stohl Andrást.

Réthelyi szakmai és művészeti szempontokat sürgetett ideológiai és politikai motivációk helyett. Novák erre fel egyértelmű tanúbizonyságot tett a hozzáértéséről: elvi megfontolása egy alpári szóviccből állt, az általános irányelvek nevében pedig egy feltupírozott médiabotrányt állított véleményalkotásának középpontjába. Nekünk sem kell tovább agyalnunk, az ún. elit se feltétlenül tesz másképp. A HVG-előfizetésemet holnap a Blikkére cserélem.

1947. május 1-jén, Evelyn McHale a mélybe vetette magát az Empire State Building kilátó teraszáról. Néhány perccel a halál beállta után, a véletlen arra sétáló Robert Wiles fényképész kapta lencsevégre a valószerűtlenül sértetlen emberi testet.

Az áldozat hanyatt fekve csapódott bele egy üresen ott parkoló Limuzin tetejébe. A fotón mindez úgy tűnik, mintha a hölgy békésen aludna. A képet először a Life publikálta 1947. május 12-én, amire az utókor a "Legszebb öngyilkosság" nevet ragasztotta. Később Andy Warhol festményein és a Machines Of Loving Grace lemezborítóján tűnt fel újra.

1979. december 2-án Elvita Adams a 86. emeletről ugrott le. Egy kósza széllökés a 85. emeleti ablakot is betörve, visszarepítette őt az épületbe. Elvita egy szerény sérüléssel, törött csípőjével élte túl az esetet. Mai napig úgy emlékszik, hogy már fél szint zuhanás közben nem gondolta komolyan, amit tett, s most is hálás a sorsnak a váratlan fuvallatért.

Evelyn-nek több ideje lehetett gondolkozni.

Annak az áprilisi éjszakának a másnapján, amikor a sötétszoba küszöbén Aendroid fülébe nyomtam a fülhallgatót, hogy hallgassa meg, miféle űrzajjal bódítanám el érzékeit a melegbulinkon, hajnali fél tizenegykor megcsörrent a telefonom valahol a paplan alatt. A srác, akit előző este ostoba részegségemben hazacipeltem, morogva a fal felé fordult, én meg kihalásztam a mobilt a dereka alól, és újra hanyatt vetettem magam.

Űrfi csörgött.

„Halló! Tudod, mennyi az idő???”, hörögtem.

„Pontosan tudom – csiripelte – Már rég nem alszol...”

„Persze hogy nem! Visszahívlak.” És kis híján leraktam.

„Nemnemnem! Várj! Egy óra múlva nálam van brunch, ugye nem felejtetted el?”

„Hogy mi van nálad?”, ültem fel az ágyban. A srác az oldalamon, Balu26, ahogy Aendroid aposztrofálná, javában horkolt.

„Már vagy tíz napja megbeszéltük! - förmedt rám Űrfi. - Úgyhogy jönnöd kell. Most értem haza a piacról. Vettem spárgát, serrano-sonkát, minden. Fő a tojás. Ráadásul Punpa ma előáll a hónap specialitásával, valami medvehagymás csodacucc...”

Dugd fel a hagymádat, gondoltam.

„Ráadásul beszélnünk kell!”, ejtette el.

„Beszélnünk? - Kaptam fel a fejem. - És mégis miről? Pont most...!”

„Hát a bulinkról... Amiről tegnap szó volt a Szociális Klubban.”

„A Szociális... miről beszélsz? - Valami azért derengett. - Na jó, mikor kell nálad lennem?”

„Pontosan ötvenhat perced van. Már a többiekkel is beszéltem. Úton vannak.”

Megváltás, hogy mindenki ilyen friss vasárnap reggel, puffogtam, miután leraktam a telefont. Odaszóltam Balu26-nak, hogy helló, ideje felkelni, dolgom van, de nem nagyon reagált. Úgyhogy felkeltem, kivánszorogtam a konyhába, felraktam egy kávét, és cigarettára gyújtottam. A szokásos vasárnap reggeli nóta járt a fejemben: „Sunday morning I'm waking up, Can't even focus on a coffee cup, Don't even know who's bed I'm in, Where do I start where do I begin...”

Nem hiszem el, gondoltam. Méghogy beszélnünk kell... Mondjuk... legalább buliról. Végül is... Rászántam magam, hogy elzarándokolok Űrfihez.

Visszabotorkáltam a hálóba, hogy megnézzem, mi van a sráccal. Fogalmam se volt, hogy mikor szedhettem fel. De legalább a nevére emlékeztem. Balu26 továbbra is csak horkolt. Balu 26? Vagy Balu36? Egy percre elmerengtem. Aztán megpiszkáltam a lábát.

„Hehó, héka, ébredj! - recsegtem. - Ideje felkelni, el kell mennem itthonról.” Balu26 morogva megfordult, és döbbent arckifejezéssel meredt rám. Igen, 26-nak tűnt. Legalább ebben nem tévedtem, ha már a választásomban igen. Már megint szégyenkeznem kellett saját magam miatt.

„Helló! - Azt hiszem, fogalma sem volt róla, ki vagyok. - Hogy hova kell menned?”

„Munkamegbeszélésre!”, válaszoltam szárazon.

Felült az ágyban és körbenézett. Azon gondolkozhatott, hol lehet, és milyen napszakban.

„Munka... Vasárnap? Te szívatsz!” Azzal puffogva kimászott az ágyból, körbebotladozott a hálóban, összeszedte a ruháit, és hevesen öltözködni kezdett.

„Fő a kávé, kérsz?”, próbálkoztam, miután rájöttem, milyen sutyerák módjára keltettem fel.

„Csersav? Nem, kösz!”, nyafogta, és már el is ment a kedvem, hogy megvendégeljem. Gyorsan benéztem az ágy mögé, találok-e óvszert. Nem találtam. Csak remélni tudtam, hogy semmire sem voltunk képesek az éjjel. „Munkamegbeszélés”, dünnyögte. „Jó vicc!”

„Nem, esküszöm, nem az - magyarázkodtam. - Bulit szervezünk a haverjaimmal.”

„Miféle bulit?”, torpant meg a zoknijával a kezében.

„Melegbulit. Űrbulit.”

„Űrbulit. Szkafanderben, vagy mi?”, bökte felém, miközben már a kardigánjával bíbelődött.

„Beletrafáltál!”, vágtam rá.

„Ezt megnézem!”, vetette oda, és elindult az előszoba felé, én meg, mint valami bánatos kutya, a nyomában.

„Felírlak a váró... a vendéglistára!”, hebegtem. Felvette a dzsekijét.

„Ja, mer' biztos! A nevemet se tudod.”

„Dehogynem. Balu26.”

Megvetően visszanézett az ajtóból. Épp, hogy nem köpött szemen a saját kecómban. Becsapta maga mögött az ajtót, én meg puffogva bizonygattam magamnak, jobb is, ha nem jön el a mi bulinkba.

És míg hallgattam a kávé kotyogását a tűzön, egy percig azon tűnődtem nagy szégyenkezve, vajon hogy is hívhatták...

Öltözködés közben még eltűnődtem egy kicsit, vajon miért volt szükségem már megint egy ilyen ostoba, fölösleges, dögunalmas, éretlen körre, aztán elindultam, hogy megvitassuk, mi legyen ezzel a partival.

Kémeink örömmel jelentik, hogy a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda férfi zuhanyzói, öt év szomorú kényszerpihenő után ismét várják sportoló vendégeiket.

A csempe tiszta, van melegvíz, és a szappantartó konzolján elfér a sampon is. Reméljük a hőfokszabályzós csaptelepek nem esnek áldozatul az idő vasfogának, tehát az első néhány hónapnak, mint a SportMaxban. Talán már csak néhány évtized, s javításra kerülnek további elemi részletek, mint a csúszós, felfagyott burkolat, a beázó épületrészek, a büdös öltöző és koszos, apró szekrényei... hogy újra a 30-as években érezhessük magunkat, a sportközpont nevéhez és dicső múltjához illő minőséggel.

Valamikor márciusban Aendroiddal a Szociális Klub hátsó traktusában hörpölgettük a gin-tonicunkat, és unottan bámultunk körbe: minden arcot láttunk már, minden helyen jártunk már.

„Jövő pénteken a Holdon partizok”, morgott Aendroid, és bár nem hallottam a szavait a zajban, mégis értettem, mirõl beszél.

„Persze: űrzaj parti lesz”, bólintottam, „szkafanderben”.

 „Hol?”, ugrott oda hozzánk Űrfi a semmibõl. Aztán elkámpicsorodott képünkrõl, hogy a merõ unalom beszél csak belõlünk, és leolvadt az arcáról a mosoly. „Oké, látom, negatívban vagytok, csörgök inkább egyet”. Sarkon fordult, magasba emelte a pezsgőspoharát, és nekiindult a tömegnek. Hirtelen mégis visszafordult: „Ja, de ha buli, engem minimum a tejútra visztek pezsgőzni, alább nem adom. Elegem van a pincefeelingből.” És már el is felejtette, hogy pörögni indult, inkább visszament a pulthoz, és szédíteni kezdte az egyik pultost.

"Ez meg minek örül annyira?", biggyedt el az ajkam.

"Semminek. Ismered: a látszat mindenek előtt."

„Aendroid, mi miért... meg mégis... miért nem, szóval...”, nyökögtem. „Mégis mitõl? És akkor merre kéne, vagy hogyan?”

„Nemtom”, vonogatta barátom a vállát, és sörre váltott. „Űrfinek mindenesetre igaza van: én is fulladok a pincéktõl. Meg más zenét akarok. Zajzenét. Ultrapunkot. Radikálpopot. Metálrapet és kõromantikát.”

„Ja, kacsalábon forgó diszkógömböt”, húztam a számat.

„Igen, LeGars, pontosan! - húzta ki magát hirtelen. - Miért ne?! Bármit, valamit, akármit! Minden szombat este ugyanazt csináljuk. Minden péntek este ugyanott lógunk. Minden csak ismétlõdik, elmúltunk harminc, a heterók egyre-másra szülnek, mi meg csak, mi meg... Nna!”

„Jól van, jó, nem kell csapkodni! Ez van, basta! Punpát nem láttad?”

„Biztos hazavitt valakit.”

„Faszt vitt!”

„Hát nem látod, LeGars? – kakaskodott tovább Aendroid. Még a szombat esti kérdéseid, a szombat esti válaszaim is mind ugyanazok! Kész! Jövõ héten a Holdon partizok! Ha kell, egyedül! Ebbõl elég!”

„Mit elég?!”, pattant oda Punpa. „Láttátok azt a csávót a lila flitteres fülbevalóval? LeGars, abszolút az eseted!”

Iróniáján fanyalogtam, de azért körbebámultam. Tekintetem valósággal keresztülcsúszott a tömegen. Valahonnan a tudatküszöböm környékérõl a fülembe úszott egy ûrdallam. „Pontosan értelek, Aendroid...”, ismertem be.

„Beavatnátok?”, szólt ránk Punpa.

„Aendroiddal unjuk a banánt”, foglaltam össze.

„Mindig ugyanaz a mókuskerék”, fejtette ki Aendroid.

„Hát akkor csináljunk végre egy fasza bulit! Házibulit. Szabadtéren. Itt sápítoztok, mint a vénasszonyok. Mióta mondom, hogy csinálni kéne már valamit?!”, vetette oda Punpa, és már el is tûnt a diszkó mélyén.

Aendroid rám meredt. Pupillája kitágult, vér szökött az arcába. „De tényleg! Csináljunk egy bulit! Űrbulit. Vonuljunk ki a világból. És rángassuk magunkkal az összes unatkozó havert.”

Hümmögtem egy sort, majd vállon taszítottam: „Oké, akkor mutatok valamit!” Összekapartam magam, felálltam, és elkezdtem matatni a zsebemben. Másik kezemmel karon fogtam Aendroidot, és a sötétszoba felé húztam.

„Na, ne! - kapálózott. „Nem akarom látni!”

„Nem fogod – hűtöttem le. „Hallani fogod!”

Ettõl a torkán akadt a szó, és engedelmesen hagyta, hogy átrángassam a tömegen a csöndes, üres sötétszoba elõterébe. A falnak döntöttem, elõbányásztam a zsebembõl az iPodomat, és kikerestem egy számot. „Valami ilyesmire buliznál jövõ szombaton?”, azzal a fülébe nyomtam a fülhallgatót, és lenyomtam a Play-t.

Aendroid meghallotta az első taktusokat, és felcsillant a szeme: "Igen, ez lesz az!"

Hát innen, ennyire mélyről indult a dübörgés.

 Kalandra fel! "Take your protein pills and put your helmet on!"

 Kapcsold be a motort... Számolj háromig... Végy nagy levegőt...

És ha elfelejtetted magadra ölteni a szkafanderedet, már rég késő! Képzeld, hogy rajtad van - hátha jó leszel így is az űrutazáson!