Hogyan is szokták mondani? A legváratlanabb bulik a legjobbak? Well...

Tegnapelőtt, átlagos szerda délután megérkeztem Barcelonába. Hosszú napom volt, délelőtt még Prágában dolgoztam, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy délután - közel három év után - viszontlátom kedves flamand barátnőmet Spanyolországban. Fogalmam se volt, mire számítsak, annyit tudtam Barcelonáról, hogy van nagy sugárútja, állítólag nagy melegélet van, egy köpésre lesz Sitges, meg hogy Rambla... Egyáltalán nem volt időm felkészülni az utazásra.

És tessék... Egyszerre Európa dél-nyugati oldalán találom magam, barátnémmal összeölelkezünk a Plaza Catalunyán, hazaérünk, megvacsizunk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, és míg ők a pasijával egyre laposabbakat pislognak, én vállvonogatva felvetem, hogy hát... végeredményben én most érkeztem... lehet, hogy tennék még egy köröcskét itt a külvárosban lefekvés előtt...

Több se kellett! LaFlamenca már nyúlt is a telefonért, hogy megkérdezi valami venezuelai bubi haverját, qué tal a városban aznap este, mert hogy itt egy húngaro barátja, aki szeretne fiesztázni un poco. Ce annyit mondott, mennek iddogálni egy amigóhoz, és hogy ha van kedvem, csatlakozhatok. Találkozzunk az Universitatnál féléjfélkor. 

Nekem meg persze nem kellett kétszer mondani. LaFlamenca megmutatta a srác képeit a Facebookon, hogy könnyebben felismerjem, és illaberek-nádakerek, már caplattam is a metró felé. Cét elkísérte egy olasz haverja, Davide. Így indultunk hármasban a haverokhoz. Útközben beugrottunk kétszer is jagerezni egy bárba, a második alkalommal végül csak karamellás vodkát kaptunk, nem baj, jó lesz az is! 

Kaputelefon. Segundo piso. Kopp-kopp: a szerény haveri társaság helyett kicsit más várt... Legalábbis nekem egy csöndes estéről nem egészen ezek a fogalmaim... Egy borostás csávó nyitott ajtót - kisestélyiben: - Hola, entra, soy Sergi - majd körbemutogatott: - Fran, Jordi, Eva, blabla... - a felsorolást egyre nehezebben követtem, a szememmel meg végképp nem sikerült a hatalmas ruhászsákokban turkáló, kifejezetten pasis srácokat, amint egymás után dobálták szanaszét a flitteres felsőket, a retikülöket, a vintage-blúzokat, sálakat, parókákat, kalapokat, harisnyákat, tűsarkúkat, szaténkesztyűket, nyakláncokat, Madonna ruhatára lófasz ahhoz a kavalkádhoz képest, ami ott fogadott. És közben alkohol, és közben kis fiolából cuccos az üdítőbe... Quieres?, kérdezgették folyton, hogy mit kérek, előkerült csini kis zacsiban a por, és ezek egyre csak pörögtek-pörögtek a fürdőszobatükör és a nappali között. Két órán keresztül.

Időközben persze jöttek még többen is. Macsó deszkások, akikről azt gondolnám alapból, hogy inkább verekedni jönnek egy ilyen buliba, mint sem öltözködni, és akik pillanatok alatt ledobták ruháikat, és mint gyakorlott drag queenek, dobálták magukra a női cuccokat. Így lett egyikükből tökéletes Amy Winehouse, másként nem is hívták egész éjszaka. Ce barátom elég visszafogott volt, mondván hogy másnap fél tíztől órája lesz a sminkes iskolában. Csak egy pink parókát dobott a fejére, meg szippantott pár csíkot. És fogta a fejét, hogy que borracho, que borracho, mert hogy sokat ivott. Nem úgy, mint egy másik srác, aki pedig baromi jól nyomta fekete kisestélyiben és szakadt harisnyában, és egy körül szabályosan hanyatt vágódott a kanapén, és úgy is maradt egy laza órácskára. Ő nem ivott sokat.

Fél három volt, mire elindultunk a klubba. Én végül a fejembe csaptam egy melírozott, félhosszú parókát és egy fekete férfikalapot, british style-ban nyomtam, jöhettem volna akár a Gépnarancsból is. Az oldalkötős farmerszoknyát, alján szivárványos csipkével, valamivel korábban levettem, mert sehogy sem stimmelt a gatyámhoz, melyet csak nem akartam ott hagyni valahol, ahová bizonyára másnap nem találnék el.

Amilyen nehézkesen ment az elindulás, ugyanolyan nehezen a diszkóba érkezés, mert a csajok az utcán fejüket vesztve pózoltak, hogy fotózzuk őket (a beszámolómat Pestről illusztrálom majd pár hevenyészett képpel, amit a telefonommal készítettem). Elterültek az utcán, miniszoknyában ugráltak fel a motorokra, a kukák tetejére, ölelkeztek döbbent járókelőkkel, egyikük magassarkúban púcsított a kamera felé egy gördeszkáról, amit valahogy kikunyizott egy arra caplató dzsánkitól. Aztán jöttek a csoportképek padon, bérelhető bicikliken, állványokon, villanyoszlopok körül. Az egyikük sportot űzött belőle, hogy a tűsarkújában sikoltozva pattanjon az úttestre a veszettül fékező kocsik elé... És keverték tovább a sörbe a liquidet. Az emberek meg kissé meghökkenve mosolyogtak, úgy bámultak utánunk.

Háromra a La Metro nevű dizsihez értünk valahol a Sant Antoní metrómegálló környékén. Sergit - akit nekem, tiszteletbeli férjének Catherine-nek kellett szólítanom egész éjszaka - nem ismerték meg a kidobók, mert bármily meglepő, nem szokott minden szerdán drag queennek öltözni. Az ingyen belépőnket azonban így talán még könnyebben is megszerezte. Mégis, alig mert lemenni a lépcsőn, mert nem szoktak hozzá a haverjai a látványhoz. Én addig előrementem...: kb. a helyi alteregóban voltunk, fél háromkor még nem voltak valami sokan. Gyenge vocalhouse, neonfények, a szokásos... Jobbra klotyó, balra karaoke-terem, hátul sötétszoba. Mire körbenéztem, a többiek is leszállingóztak, rendeltünk egy-két Estrellát, csörögtünk, és alig bámulták meg a társaságunkat. Némelyikük el-eltűnedezett a klotyó felé. Mentem velük. Odabent a vendégek hármasával zárkóztak be a klotyókba, félreértés ne essék, nem b..szni, arra megvolt a külön helyiség hátul. És ahogy teltek a félórák, egyre nagyobb tömeg sorakozott a mosdóknál, fél négyre az egész klub tele volt, és a zsebekből szemérmetlenül kerültek elő a mindenféle pakettek, zacskók, mifenék. Elképesztő vehemenciával tolták egymás után a legkülönfélébb cuccokat, egyszerűen nem is értem, hogyan voltak képesek tartani magukat, és ha életmódszerűen nyomják ezt, egy szép tavaszi szellős estén rakott szoknyában hogyan nem áll le a szívverésük...

No, de ez nem is az én dolgom. Én most a mulatságról írok. Sergi idővel hazaugrott visszaváltozni. Olyan iszonyatosan jó pasiként jött vissza, hogy majd összecsináltam magam... Kár, hogy csak tiszteletbeli férjnek akart az éjszaka első felében, amíg még Catherine-ként futott... A barátai viszont vérig sértődtek rajta, amiért nem csajként nyomta végig az egész éjszakát, úgyhogy mindenkinek csak javasolni tudom, ha egyszer elindul Pesten a kiskörúton a barátaival kiskosztümben, jól gondolja meg, hazamegy-e a klubból átöltözni, nehogy megverjék a barátai, amiért más, mint ők...

Akárhogy is, reggel hétkor, amikor egy igen jóképű olasz sráccal kibotorkáltunk a pinceklubból, nem egészen volt világos a számomra, mit keresek Barcelonában csütörtökön pirkadatkor, amikor tizenkét órával korábban még Prága repterén dúdolgattam egyik kedvenc Boris Vian-számomat.

De tovább is van, mondjam még?