Valamikor márciusban Aendroiddal a Szociális Klub hátsó traktusában hörpölgettük a gin-tonicunkat, és unottan bámultunk körbe: minden arcot láttunk már, minden helyen jártunk már.

„Jövő pénteken a Holdon partizok”, morgott Aendroid, és bár nem hallottam a szavait a zajban, mégis értettem, mirõl beszél.

„Persze: űrzaj parti lesz”, bólintottam, „szkafanderben”.

 „Hol?”, ugrott oda hozzánk Űrfi a semmibõl. Aztán elkámpicsorodott képünkrõl, hogy a merõ unalom beszél csak belõlünk, és leolvadt az arcáról a mosoly. „Oké, látom, negatívban vagytok, csörgök inkább egyet”. Sarkon fordult, magasba emelte a pezsgőspoharát, és nekiindult a tömegnek. Hirtelen mégis visszafordult: „Ja, de ha buli, engem minimum a tejútra visztek pezsgőzni, alább nem adom. Elegem van a pincefeelingből.” És már el is felejtette, hogy pörögni indult, inkább visszament a pulthoz, és szédíteni kezdte az egyik pultost.

"Ez meg minek örül annyira?", biggyedt el az ajkam.

"Semminek. Ismered: a látszat mindenek előtt."

„Aendroid, mi miért... meg mégis... miért nem, szóval...”, nyökögtem. „Mégis mitõl? És akkor merre kéne, vagy hogyan?”

„Nemtom”, vonogatta barátom a vállát, és sörre váltott. „Űrfinek mindenesetre igaza van: én is fulladok a pincéktõl. Meg más zenét akarok. Zajzenét. Ultrapunkot. Radikálpopot. Metálrapet és kõromantikát.”

„Ja, kacsalábon forgó diszkógömböt”, húztam a számat.

„Igen, LeGars, pontosan! - húzta ki magát hirtelen. - Miért ne?! Bármit, valamit, akármit! Minden szombat este ugyanazt csináljuk. Minden péntek este ugyanott lógunk. Minden csak ismétlõdik, elmúltunk harminc, a heterók egyre-másra szülnek, mi meg csak, mi meg... Nna!”

„Jól van, jó, nem kell csapkodni! Ez van, basta! Punpát nem láttad?”

„Biztos hazavitt valakit.”

„Faszt vitt!”

„Hát nem látod, LeGars? – kakaskodott tovább Aendroid. Még a szombat esti kérdéseid, a szombat esti válaszaim is mind ugyanazok! Kész! Jövõ héten a Holdon partizok! Ha kell, egyedül! Ebbõl elég!”

„Mit elég?!”, pattant oda Punpa. „Láttátok azt a csávót a lila flitteres fülbevalóval? LeGars, abszolút az eseted!”

Iróniáján fanyalogtam, de azért körbebámultam. Tekintetem valósággal keresztülcsúszott a tömegen. Valahonnan a tudatküszöböm környékérõl a fülembe úszott egy ûrdallam. „Pontosan értelek, Aendroid...”, ismertem be.

„Beavatnátok?”, szólt ránk Punpa.

„Aendroiddal unjuk a banánt”, foglaltam össze.

„Mindig ugyanaz a mókuskerék”, fejtette ki Aendroid.

„Hát akkor csináljunk végre egy fasza bulit! Házibulit. Szabadtéren. Itt sápítoztok, mint a vénasszonyok. Mióta mondom, hogy csinálni kéne már valamit?!”, vetette oda Punpa, és már el is tûnt a diszkó mélyén.

Aendroid rám meredt. Pupillája kitágult, vér szökött az arcába. „De tényleg! Csináljunk egy bulit! Űrbulit. Vonuljunk ki a világból. És rángassuk magunkkal az összes unatkozó havert.”

Hümmögtem egy sort, majd vállon taszítottam: „Oké, akkor mutatok valamit!” Összekapartam magam, felálltam, és elkezdtem matatni a zsebemben. Másik kezemmel karon fogtam Aendroidot, és a sötétszoba felé húztam.

„Na, ne! - kapálózott. „Nem akarom látni!”

„Nem fogod – hűtöttem le. „Hallani fogod!”

Ettõl a torkán akadt a szó, és engedelmesen hagyta, hogy átrángassam a tömegen a csöndes, üres sötétszoba elõterébe. A falnak döntöttem, elõbányásztam a zsebembõl az iPodomat, és kikerestem egy számot. „Valami ilyesmire buliznál jövõ szombaton?”, azzal a fülébe nyomtam a fülhallgatót, és lenyomtam a Play-t.

Aendroid meghallotta az első taktusokat, és felcsillant a szeme: "Igen, ez lesz az!"

Hát innen, ennyire mélyről indult a dübörgés.