Nem szeretem különösebben a musicaleket, a műfajt, amelytől hemzsegnek a Times Square és a Broadway sarkára plántált kivetítők. Mégis kíváncsi voltam annak a darabnak a "staged readingjére”, színpadi összpróbájára, amelyre egy munkakapcsolatnak köszönhetően meghívást kaptunk: A Letter to Harvey Milk. Rendező: David Schechter (aki már készített egy darabot a magyar háborús hősről, Szenes Hannáról).

(A musical Lesléa Newman novellájából készült)

Plot: 1986. Az idősödő, Európából a harmincas években Amerikába emigrált kóser hentes, Harry, nyolc évvel Harvey Milk, illetve hét évvel felesége halála után szinte véletlenül beiratkozik egy kreatívírás-kurzusra. Összebarátkozik fiatal tanárnőjével, Barbarával, aki egyre csak arra sarkallja, hogy nyíljon meg önmaga előtt, és vállalja fel írói ambícióit. Az idős hentest azonban nem csak felesége tiltó szelleme tartja vissza, hanem egy visszatérő rémálom is, amelyben egykori vásárlóját és jóbarátját, Harvey Milket, aki apaként tisztelte őt, lelövik. A gyilkos és az áldozat mellett egy harmadik, ismeretlen figura is megjelenik álmában, aki a lövéseket követően mutatóujját a szájára téve a fejét csóválja, hallgatásra intve a főhőst. Mit tesz Harry? Elindul az íróvá válás útján, vagy marad az, aki eddig is volt? Esetleg mindkettő?

Hallgatás. Ez lehetne a darab egyik kulcsszava. A két főszereplőnek, Harrynek és Barbarának állandóan a hallgatás és a felszólalás között döntést kell meghoznia. Bár az elvek szintjén az idős hentes az előbbi, az ifjú tanárnő pedig az utóbbi felé hajlik, a valóságban pont ugyanott tartanak: mindkettejük titkol valamit azon túl, hogy zsidóságukat sikerül felvállalniuk: a hentes, mint mondtuk, kóser hentes, a tanárnő pedig a gyökereit kívánja felkutatni azzal, hogy jiddisül tanul, mondván: "If you don't know where you're coming from, you don't know where you go.” (Ha nem tudod, honnan jössz, nem tudod, merre tartasz.")

A gyökereink azonban nem csak a múltban gyökerezhetnek, hanem legmélyebb természetünkben is. Barbara a kardigánját kínosan felhúzva tartja, ne lássuk, mit visel alatta. Harrynek is oka lehet arra, hogy rémálmai vannak, és hogy feleségének szelleme mind hangsúlyosabban figyelmezteti a Barbarához fűződő apa-leány kapcsolatának elmélyülésével: „Don’t tell her anything you did not tell me" („Ne mondj el neki semmi olyat, amit nekem nem mondtál el.”)

Ki mit titkol, és miért? Harry az egyik órán (még a darab elején) előáll egy fiktív levéllel, melyet Harvey Milkhez, az emberi jogokért megátalkodottan küzdő politikushoz címzett. Barbara döbbenten hallgatja a novellát, és elkezdi győzködni Harryt, hogy engedje meg neki, hadd publikálja a levelet. Harry a musical során folyamatosan ellenáll: ő nem is művész, milyen „joga” lenne neki arra, hogy írói babérokra pályázzon. Barbara harcosan kiáll Harry művéért, attól a meggyőződéstől vezéreltetve, hogy nem kell ahhoz akadémiát végezni, hogy az ember feltaláló legyen. Harry csak a vállát vonogatja.

Egy nap azután Barbara, lelkes kirohanásában, felfedi a kardigánja alatt viselt pólóját, amelyen rózsaszín háromszög tündököl. Szülei kitagadták amiatt, hogy leszbikus, de elveivel ellentétes a titkolózás - pedig első coming-outja óta ő is fél a kirekesztéstől. Harry a pólót látván elborzad, és azonnal felhúzza Barbarán a kardigán cipzárját: "Nem szabad, nem szabad!" Barbara értetlenkedik: mit nem szabad? Hogy ne lenne szabad?! Sőt, kell! Harvey Milk, Harry régi barátja nem azért halt meg, hogy a szőnyeg alá söpörjük valódi önmagunkat! Harry mégis hajthatatlan, és csökönyös titkolózásából Barbara mit sem ért.

(Harvey Milk)

Addig provokálja az öregembert, amíg kibújik a szög a zsákból: Harry valójában nem ötven, hanem negyven évvel korábban emigrált az USA-ba, egyenesen a koncentrációs táborok szörnyűségéből. Volt ott egy barátja, Yassi, akit rózsaszín háromszöggel jelöltek meg. Yassival tartották egymásban a lelket, és nyomorúságukban, ha nem bírtak aludni, összebújtak. Egy reggel aztán szétválasztották őket egymástól: Yassit a jobboldali oszlopba állították a reggeli sorakozónál. Szétválasztásukkor Harry elvesztette a fejét, kétségbeesetten üvölteni kezdett, hogy Yassival együtt kell maradniuk, mire őt is átállították a másik sorba, feltételezvén róla, hogy maga is homoszexuális, és ideje elgázosítani. Yassi volt az, aki nem engedte végül, hogy átállítsák közéjük. Addig kiabált az őrökkel, hogy Harry nem olyan, mint ő, amíg dulakodássá fajult a konfliktus, és az őrök azon nyomban lepuffantották.

Harry azóta hazugságban él: nem 1946-ban, hanem 1936-ban vándorolt ki Amerikába. Yassi halála óta tudja, jobb, ha az ember hallgat a múltról és hallgat saját magáról, mert sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. Történetét Harryról pedig még a felesége előtt is jobbnak látta eltitkolni, nehogy az a vád érje, hogy meleg, amikor nem az. Kapcsolata Yassival nem valamiféle rejtőzködő homoszexualitás megnyilvánulásaként, hanem az emberi melegség szükségleteként alakult ki. De jobb hallgatni. Tudjuk ezt Yassitól is: Harry rémálmában mutatóujját a szájára téve a fejét csóválja, hallgatásra intve a főhőst.

Szükséges, hogy felszólalj magadért, mert csak úgy élheted őszintén az életedet. De szükséges az is, hogy hallgass, hogy túléld az ismeretlen jövőt! Milyen élet az, amelyet hazugságok között, rémálmok fogságában kell leélned? Mit választasz? Képviseled, vagy elárulod önmagad? Megszoksz, vagy megszöksz? Választ is kapunk persze - ami azonban mégis különös értéket ad a darabnak, az maga a dilemma. Pontosan érthető ugyanis, hogy Harry miért titkolja a múltját: amit ma vállalhatunk, holnap talán vállalhatatlanná lesz. A probléma innentől kezdve megoldatlan, vesztenivalónk pedig óriási. De vajon mivel veszítünk többet? És mivel nyerhetünk bármit is igazán…? Barbara azt mondja az írói zsenialitás kapcsán: „God is in the details”. („Isten a részletekben bújik meg.”) A feleség szellemének válasza: „The Devil is!” („Az ördög bújuk meg a részletekben.”)

David Schechter, zsidó és meleg rendező művének színpadra állítása még várat magára. Forrásokat kell előteremteni a már felépített, megkomponált, végigénekelt musicalhez, még ha költségvetése szerénynek mutatkozik is. A témából adódóan nem egy sokstatisztás, csiribiri musicalre, hanem egy intim környezetben, kis színpadon, hét szereplővel, kevés eszközzel dolgozó darabra számíthatunk. Bízom benne, hogy hamarosan látható lesz a mű, mert végre olyan musicalt láthatnék a Hair és egyes Webber-darabok után, amely új megvilágításba helyezi a már agyoncsócsált problémákat, és valódi pszichológiával, sajátos megközelítésben mutatná be az ismert jelenségeket. És hogy milyen szívesen állnék neki a mű szövegkönyvének lefordításához, azt el sem mondhatom, Nyájas Olvasónk!