Tegnap este 7-kor épp kiposztoltam a legutóbbi bejegyzésemet, amikor megszólalt Szilvánál a csengő, és becaplatott a lakásba Aendroid. Fáradt volt, büdös volt, de úgy csillogott a szeme, mint egy négyéves óvodásé, akit épp kieresztettek az udvarból a kocsik közé, amikről azt hiszi, matchboxok... Hümmögtünk párat, hogy hihetetlen, hogy itt vagyunk, és elmesélte első benyomásait (amelyekről vélhetően ő is hamarosan ír, azt mondta, már kezd összeállni a fejében az első poszt). Közben hazaért Szilva is, aki adott pár instrukciót, aztán sebtiben felültünk a Buenos Aires-i metróra emlékeztető R-vonalra, és nyomtuk-nyomtuk egészen a Court Streetig, fejünkben a nagy tervvel, hogy most akkor gyalog... át a hídon... a világ közepibe beléje!

(kép: stairways to Heaven)

Aendroid röhögött rajtam, mert addigra már pontosan tudtam, hogy kell eljutni a Brooklyn Bridge lépcsőihez, hogy gyalogosan átkeljünk ezen az óriási, mennybéli hídon az univerzum legnagyobb találmányába, Manhattanbe. Most már nekem is csillogott a szemem, mert én tegnap, miközben a két híd árnyékából pislogtam Manhattan felé, Aendroiddal ellentétben úgy éreztem magam, mint a négyéves óvodás, akit nem engednek ki az udvarról a kocsik közé, amikről azt hiszi, matchboxok...

(kép: patak fölött hidacska)

A Brooklyn Bridge dél-keleti oldalát éppen felállványozták valami felújítási vakera ürügyén, úgyhogy késleltetett orgazmushoz volt szerencsénk. De azután... Robbant minden! A következő másfél óra, sőt kettő-három olyan volt, mint amikor először ül az ember 3D-s moziban... Csak azért nem kaptunk szívrohamot, és azért nem szakadt ki a tüdőnk az egyre hevesebben lüktető szívünktől, mert egy alkalommal felültünk a metróra is... na de stopstopstop, itt még nem tartunk. 

(kép: zsibong!)

A manhattani felhőkarcolók nagy része elég cafatul néz ki. Kockák, randák, fantáziátlanok. Olyan mégis az összhatás, mint egy jó (oké, az egyetlen jó) Madonna-lemez. Lehet, hogy a számok egyenként elég bárgyúk, az album egésze azonban új megvilágításba helyezi a világot. A fények, a formák, az apró, hat-nyolcemeletes századeleji legóházak a felhőkarcolók árnyékában olyan szívzakatolást váltanak ki, hogy egy szempillantás alatt megérted, mi is a te drogod! És ott baktatsz a hatalmas hídon, melynek lefelé szálló ága is kb. húszemeletnyi magasságban van - mint Aendró mondta: "Vazze, olyan magasan vagyunk, mint Magyarország legmagasabb épülete, a SOTE!" Ugye nem kell magyaráznom?

(kép: ramaty!)

Megnéztük gyorsan a Municipal Buildinget a túloldalon, és miközben a fényképezőgépem lencséjével megpróbáltam befogni, a koncentrálástól megfájdult a fejem, sőt beállt a nyakam. Aggódtam, bevallom, hogy 1) itt pillanatokon belül el fog baszarintani valami amerikai truck, és 2) semmit nem fogok látni a városból, mert hát a teteje az épületeknek, az valahol a mennyországban végződik. Lássuk be, Montreal felhőkarcolóit babazsúrok kis marcipánjának szánták ahhoz képest, amit Manhattan épületegyüttesei alkotnak!

(kép: cserébe nem kicsi)

Mindenesetre megmenekültem, úgy iszkoltunk el a szívgörcs elől a 6-os metró aluljárójába, mint a speed-túladagolástól rettegő diszkópatkányok.

A manhattani metró közönsége nem kevéssé szofisztikáltabb, mint a brooklynié. Továbbra is csodaszép a multikulti, és a szerelvényekhez hasonlóan a népek is csicsásabbak - ennek ellenére nincs az embernek kelet-európai komplexusa. Mindenki a lehető legtermészetesebb, csak nekem nem volt az (ahogy sosem az, amikor olyan városban járok, amelyet csodálok...), hogy az emberek a világ legtermészetesebb módján ücsörögnek ott a metrón, mintha fel sem fognák, hogy az univerzum kellős közepén trónolnak. 

(kép: Central Station - hall...)

Ledöcögtünk a Central Stationig, melynek 1913-as Art Nouveau hallja csak egy kicsit olyan, mintha most lépnél be a paradicsom VIP-lounge-ába...! Európai sznobizmusom eddig azt mondatta velem, hogy az amerikai turisták csak leshetnek, hogy végre nem pusztán acélt és üveget látnakmaguk körül. Be kell látnom, Amerika (számos ponton legalábbis) messze nem olyan egysíkú, mint kéne lennie ahhoz, hogy megőrizzem az exception européenne hozzáállásomat. És még ehhez a felismeréshez kaptam egy jó nagy fityiszt is a pofázmányomba: Döbbenetes módon ugyanis amint kilépsz a hallból meg a környező folyosókról, és a vonatok felé tartasz, azt veszed észre, hogy a vágányok még szakadtabbak, mint az R-metró! A kontrasztot ugyan nem értem, de a jelenséget betudom a már tegnap délután megfogalmazottaknak: itt egy asztaltársasághoz tartozik Louis Vuitton és Zalatnay Cini.

(kép: Central Station: ...és vágányok)

Még a metróból kifelé rájöttünk, hogy itt van pont a Chrysler Building, Aendróka nagy kedvence. Miután a Central Stationtől feleszmélt, sitty-sutty regresszált egyet hároméves kislányba, és a tempót súlyosan diktálva megcélozta a helyi kis kedvence felé tartó alagútat. Itt esett azonban pofára igazán: hát a Chrysler mítoszból lóf...t sem látni lentről, mert hogy ultramagasan van, az utcák viszont ahhoz képest ultraszűkek. Ahogy felfelé lestünk, az épület tetején villódzó fények elhomályosultak a városra telepedő felhőtömegben. Ez az egész már megint csak Hollywood: puszta illúzió, hogy úgy érezzed magad, mintha most szállnál fel a csillagokhoz. Pusztulnának meg ezek a szkájszkréperek: pontosan tudják, mitől döglesz meg, aprócska légy, te ott lent...!

(kép: karcolt felhő)

De nem hagytuk magunkat, visszatértünk a valósághoz: vettünk egy jó kis subway junk sandwichet, és pad híján - örülj, ha egyáltalán fát találsz Manhattan futurista képzelgésében - leültünk az egyik monstrum földszinti ablakpárkányára. Most figyeltünk csak fel rá, hogy már két háztömbnyire is rendőrautók torlaszolták el az utakat, mostanra pedig a népek fényképezőgépekkel várnak az utcák sarkán. Tűkölés, hüledezés, izgalom: egy ötvenes, bőbeszédű nyújorkertől megtudtam végre, hogy az ENSZ-találkozó miatt most húz keresztül a városon - kíséretével együtt persze - maga Obama. Intettünk a konvojnak, miközben csorgott a pofánkból az édeshagyma-szósz, aztán vállat vontunk: "Na jó, nézzük meg, mit tud az a nyomi kis Times Square",esti célállomásunk. 

(kép: valahol a 42. utcán)

Na, az amerikai parasztvakítás ott kezdődik el valójában: míg a Chrysler meg a Central Station meg a Municipal Buiding meg még pár tucat képződmény valóban lenyűgöző, a Times Square villódzó neonreklámjai tényleg nagyon gagyik. 

(kép: a Times Square hol elegáns...)

Nem is annyira ócskák, mint inkább óccsók. Kész Disneyland... Az átbaszarintós parasztvakítás legékesebb példája, hogy hiába van free wifi - jeeee - az egész téren, a hálózatról folyamatosan ledob a telefonod... De azért az ember pár percet szívesen elidőzne Mickey egér társaságában, úgyhogy mi is fülig érő szájjal üldögéltünk a térre helyezett fémasztaloknál.

(kép: ...hol óccsó)

Később megcéloztunk egy közeli melegbárt, a Don't Tell Mamát. Hát, ma sem hallotok tőlem pletykákat a manhattani bubivilágról... Ugyanis egy csendes-helyes piano bar-nál kötöttünk ki, és hát ez kicsit messze van az elektronikához szokott fülünktől, a közönség meg valahol hetven és a halál között téblábolt, ráadásul a legtöbb vendég heteró nő volt, úgyhogy flörtölés helyett mecéloztuk a Foster Buildinget. Mire odaértünk, már konkrétan kiszakadt a lábunk a csípőnkből, közben pedig ismét a fej- és nyakgörccsel küzdve fotózkodni igyekeztünk, úgyhogy ráuntunk a testünk nyavalyáira, és gyorsan megcéloztuk a Central Parkot, hogy mielőtt hazafelé metróra ülünk, arra is vessünk egy nyomorult kis pillantást...

(kép: Foster, látjuk, a londoni tojásháznál nem adod alább!)

A tegnapi túránk (leszámítva az egyórás hazametrózást) kb. 4 órát tett ki. Látjátok, a Big Apple-t secperc alatt felfalhatjuk. Kis híján úgy döntöttünk, hogy ma duzzogva továbbállunk Montreal felé, végül azonban nagy kegyesen elhatároztuk: adunk a városnak még egy esélyt, és a Central Parktól folytatjuk felfedező körutunkat...

Csak ébredjen fel Aendró, mert már sikálják a belváros utcáit, hátha kegyeskedünk itt maradni még egy-két órát...