Csak sikerült, befutottam Brooklynba az R metróvonalon, amely nem sokkal jobb a Buenos Aires-i A vonalnál. Arról régebben valami olyasmit írtam, hogy csoda, ha nem szakad le az ember alatt, a túlsúlyosok pedig kifejezetten veszélyben vannak, mert amint megmozdul a szerelvény, a faszerkezet konkrétan bedől... Nos, az R vonal Brooklynban nincs sokkal beljebb ennél...

De kezdjük az elején. Jó fiú módjára azt mondtam magamnak, ha már az indulásom napján reggel ötre kell a reptérre mennem, jobb lesz, ha este tíz körül lefekszem aludni, hogy mégis decensen üljem végig az uszkve tizenhárom órás utat. Nos, ez a terv annyira nem jött össze, mint ahogy reméltem.

(kép: vártam, mint a galambok - Fővám tér, 2011. szeptember 19.)

Az indulásom előtti estém első programja még simán megengedte volna ugyan, hogy tartsam magam a tervhez, mert a csikenes csajokkal vacsoráztunk az Eklektikában (jesszus, de messzinek tűnik most Pest, talán azért, mert messze is van... meg az időeltolódás... meg a hosszú út... meg a minden...), utána azonban nem kellett volna tán Dzsettával és Bejglivel bevállalnom azt a pohár fehérbort, amely egy másodikhoz vezetett, majd az első pálinkához éjfélkor, és a második-harmadik-negyedikhez hajnal kettőkor...!

(kép: short drinks, Long Island - avagy valami hasonló)

A taxiban ülve már fortyogtam magamban, hogy ez a két r..banc szabályosan leitatott engem, és még le kéne olvasztanom a hűtőt, rendet raknom, szemetet levinnem, mindazt tehát, amit egy jó takarítónő megtenne értem, én meg ehelyett botladozok a lépcsőházban, alig találom a kulcsomat, böfögök, és majdnem lehányok a gangról pusztán azért, mert már megint, már megint nem tudtam nemet mondani... A nők meg... hát a nők... a nőkre már jobb, hogy nem is találok szavakat!

Fél ötkor jött meg értem a taxi. Bejglinek megírtam, hogy bosszúból ő fogja leengedni a hűtőmet, mert arra már nem maradt időm (valljuk be, túl sokat lötyörésztem a facebook előtt is, és a borotválkozás - továbbra is részegen - fontosabbnak tűnt, mint hogy megkíméljem a hűtőpolcokat a rothadás elemeitől), majd a hátizsákommal, a bőröndömmel, a szemeteszacskókkal és a rothadó pizzásdobozokkal meg pár üveg üres üveggel felpakolva, piaszagúan, asztmatikus hörgések közepette izzadtam le magam a földszintre. 

Egy tanulságot mégis csak levonhatok: semmi értelme nem lett volna este 10-kor ágyba bújni, mert így legalább a másfél órás római, és a tíz és fél órás Róma-New York-i útból mintegy tizet végigaludtam. Kettőt pillantottam, és máris arra ébredtem, hogy berecsegik buta olasz akcentussal a hangosbemondóba: New Yorkö, dö vedör isö cláudi, 19 digrízö szentigrédö. Még kissé kómásan körbenéztem a tájon, hátha látok pár felhőkarcolót, és felmértem, most ismét elveszítem a szüzességemet. Vagy New York veszíti el velem a szüzességét... Ezt azonban már nem is volt agyam végiggondolni, csak kicsit elcsámcsogtam az ötleten, hogy amikor hosszú álmodozás után új városba vagy országba teszi be a lábát az ember, az egy rossz vagy jó, de feltétlenül heves szerelmi viszony kezdetét is jelenti egyben.

(kép: Kanada partjai, landolás előtt pár órával)

Mindenesetre nem szenvedtem végig az utat, úgyhogy köszönöm, csajok, a sok piát! Mégis csak ti tudjátok, mi kell nekem igazán! 

Most meg megyek, hogy összefussak a szexi kis spanyol-amerikai balettáncos barátommal, aki holnap turnéra indul, ezért csak ma láthatom! Aendroidnak meg üzenem Pestre, hogy kurva hosszú lesz a sor a vámnál, viszont tele lesz cuki távolkeletiekkel!