No, idén is megvolt.

Persze most is volt pár szőrszálhasogató kifogásom a Pride-dal, de a legfontosabb mégis az, hogy pár év után végre ismét viszonylag szabadon mozoghattunk (vagy harmincszor olyan kevés kordon volt idén, mint tavaly), és hogy az elmúlt pár év gyászhangulata után ismét parádés móka-kacagássá alakult a menet. 

Szimbolikusnak érzem, hogy bár az Oktogon előtt elterelték a tömeget a téren handabandázók miatt, végeredményben idén ők szorultak a kordonok közé - mi pedig szabadon vonulhattunk, míg ők tehetetlenül pfújoltak ránk.

Továbbra is egy dolgot tartok igazán szomorúnak: hogy a legtöbbünk továbbra sincs jelen. Mindazok, akik szívesen rázzák a seggüket minden hétvégén a melegbulikban, nem jönnek el felvonulni. Az okok persze számosak, és van közöttük olyan, amely teljesen magától értetődő.

Három olyan szempont van, amelyet (az előző évekhez hasonlóan) most sem tudok megemészteni: 1. Az atrocitástól való félelem (mert aki fél, a seggében él); 2. Az "inkább megyek Bécsbe, mert ott nagyobb a buli" típus (mintha ez az egész a buliról szólna, egyébként meg buliból annyi van, mint a rosseb); és 3. (összefüggésben a 2. ponttal) A közöny.

Van miért küzdenünk ismét, azok után, hogy egy-két éve örülhetünk a regisztrált partnerkapcsolat vívmányának. Az Alkotmányunk tiltja a melegek házasságát, és ez évtizedekre kihat a jövőnkre. Erre érdektelenséggel válaszolni, még ha valaki nem is akar házasodni, azért szégyenteljes és/vagy ostoba, mert az illető nem méri fel, hogy egy közösségről van szó, és hogy a társadalomban azok, akik nem hallatják a hangjukat, elnyomatnak. Éljen a társadalmi felelősség-vállalás!

Remélem, jövőre többen leszünk (bár nem voltunk túl kevesen).