Mondanom sem kell, hogy amint elkezdtünk pezsgőzni az űrhajó hatalmas nappalijában, Űrfinél elszakadt a cérna! Azt hiszem, július 23. óta csak azt várta, hogy végre felbonthassa az ötliteres üveget, és szlopálhasson kedvére (néha az is feltűnt, hogy remeg a keze). Hát, most megtehette. Aendroid alig kortyolgatott a poharából, Punpa meg én is csak egy-egy pohárkával hörpinthettünk fel, mert Űrfi már be is döntötte az egész üveget, és bekapcsolta az űrrádiót, hogy körbetáncolhassa a nappalit.

Bevallom, én tényleg nem emlékeztem pontosan, hogy is kerültünk ide az űrbe. Azt tudtam csak egészen biztosan, hogy Punpa ír nagybácsijánál, Sir D-nél volt a rejtély kulcsa, akit azóta csak MZ/X-nek hívunk.

Sir D. pontosan érezte már az év első felében is - amikor még nem igazán tudta a négyesfogatunk, milyen irányt szabjon az életének -, hogy egy furcsa kór telepszik ránk, amelytől nem igazán szabadulhatunk. Nem voltunk kibékülve az életvitelünkkel, valahogy szűkek voltak számunkra a világ jól megszabott keretei. Egyfajta rossz érzés áradt szét ereinkben. Egy nap kettesben találtam magam vele a konyhájában, ahol gyakran összegyűltünk, hogy a bölcsességére támaszkodva megválthassuk a világot.

Előadtam Sir D-nek, hogy valami nincs rendben velünk. Pontosabban nem is velünk, hanem a világgal, amely körbevesz bennünket. Sir D. mélyen a szemembe nézett, mintha a lelkembe hatolva igyekezné kiolvasni rossz érzéseim nyitját, és azt mondta:

Amíg nem szabadulsz meg ettől a malaise-től, nem is fogsz rájönni, miben áll.

Rá meredtem, és annyit mondtam, Már most is tudom: túlszabályozott rendszerben élünk.

Lehet, válaszolta Sir D. De azt se felejtsd el, kedves Zsorzs, hogy te szabod meg a kereteket.

Sir D. hippis new age-válasza nem nyugtatott meg igazán. Sajnos nem így van, Sir D., válaszoltam neki. A fejemben bármit átalakíthatok, de attól még a külvilág külvilág marad. Ezen kéne segíteni valahogy.

És ha nem tévedek, igen határozottan dolgozol is azon, hogy ne kelljen tudomást venned a világról, utalt kicsapongó életformámra.

Vállat vontam: Mégsem megyek vele semmire!

Sir D. mélyen a szemembe nézett, de már nem volt ideje válaszolni, mert vijjogni kezdett a kaputelefon. Megjött a többi vacsoravendég.

Ahogy az űrhajó nappalijának étkezőasztalánál ültünk Punpával és Aendroiddal, különös izgalom lett úrrá rajtunk.

Október 9., sóhajtott fel Punpa. El sem hiszem! A Földön leszünk.

Én már most is a Földön járok!, sikongatott Űrfi. Nem is értettem, hogyan hallhatta meg Punpa dünnyögését.

És nem is akárhol!, mutatott a lényegre Aendroid csillogó szemmel. Budapesten. Már annyira hiányzott! Főleg a Coca-Cola! Esküszöm, legközelebb vagy öt sörcsapnyival fogok felszerelkezni belőle.

Mit ültök ott, balfék brigád!, kiáltozott Űrfi, és gombolni kezdte az ingét.

Na neee!, temette arcát a kezébe Punpa. Már megint kezdi! A júliusi bulinkon Űrfi ugyanis a tánctér közepén állt neki vetkőzni, és csak úgy dobálta a csókokat a lelkes közönsége felé.

Mozgassátok már meg a löttyedt seggeteket, bubik!, üvöltött felénk Űrfi. Mindjárt odaérünk! 

Azzal kimutatott az ablakon: a távolban a Neptunusz királykék gömbje csalogatott minket  a bolygónk felé.