Űrfi morogva fogadott: késtem tíz egész percet a megbeszélésről...

„... a megbeszélésről...”, vakartam a fejem az ajtajában, mert még most sem voltam egészen tisztában azzal, végülis mit akarunk mi annyira megbeszélni...

Űrfi lakása, mint mindig, most is kifogástalan tisztaságban pompázott. Elmosott edények, fényesre suvickolt csempe, frissen szidolozott kilincsek... Másnapos agyamba villámként csaptak a benyomások. Mikor volt ennek ideje takarítani? Szívott tán valamit a tegnap esti buli végén, és gömbvillámként végigsöpört az egész lakáson hajnali hat és nyolc között? Irreálisnak tűnt a srác.

Valamikor a délelőtt folyamán nem akármilyen brunchot pakolt össze: szamócalekvár, tükörtojás, jégsaláta koktélparadicsommal, zöldfűszeres camembert, gyümölcsös kosár, olasz szárazkolbász, baguette és rozskenyér, fehér abrosz, csillogó pezsgőspoharak rendezetten, svédasztal formájában - és akkor ott volt az a micsoda is az asztal közepén: Punpa medvehagymás akármije tojásos spárgamicsodával megspékelve. Taccsra tett a látvány, és hirtelen elszégyelltem magam, hogy szakadt farmerban, kinyúlt pólóban dobbantok be egy efféle ünnepi lakomára.

Az ablak mellett ott virított egy háromlábú tábla, akár egy pop-up window, rajta hatalmas betűkkel a felirat: !szkaфander.

Punpa decensen ücsörgött az egyik fotelban, és titokzatosan figyelte entrée-mat. Aendroid nála valamivel ziláltabban épp valami csipát kapart ki a szeme sarkából.

„Mi ez a !szkaфander?”, kérdeztem elhűlten, remegő kézzel a tábla felé intve.

„Mi lenne?! - vonta meg a vállát Aendroid. - A bulink neve.”

A minek a mije?, csúszott ki majdnem a számon, de még időben a nyelvembe haraptam. Még a végén megbotránkoznak rajtam.

„Persze, hogyne...”, dadogtam, és lehuppantam az asztalhoz.

„Moss kezet, léci”, fedett meg Űrfi, hogy azonnal fel is pattantam, és a fürdőszobába siettem. Másnapos gyomrom ott már szinte forgott a csillogástól, de azért tisztességgel kezet mostam. A tükörbe már nem mertem belenézni. Helyette az arcomba lögyböltem némi hideg vizet, és hogy összeszedjem magam, lehuppantam a vécé gondosan lehajtott fedelére. A többiek a szobában folytatták megkezdett beszélgetésüket. Csak néhány szófoszlányt hallottam, de már attól is elhűltem. Közönségről, dj-ismerősökről beszélgettek, dobálóztak a pesti bulihelyek nevével, egymás szavába vágva: „Á, túl sznob – büdös - nem fogunk elférni – oda be nem engednek bubikat – hodály – az egy pince, nincs is kertje, te hülye...”

Jesszusatyaúristen!, fogtam a fejem. Mibe akarnak ezek belerángatni engem? Én nem is akartam bulit szervezni, én csak úgy mondtam, megemlítettem, mi lenne, ha – erre ők... De egy hang ott duruzsolt a fejemben: csak a szád jártattad talán?! Adtad a bankot, habokra?! Mit rázod itt a segged, ülsz a baktériummentes klozeton, és félted a bőrödet: gáz vagy, ennyi! Füst!

Összeszedtem magam. Ismét arcot mostam. Nagyokat lélegeztem – nem okozhatok csalódást pont a legjobb haverjaimnak. Bele kell vágni. Másra sem vágyunk hónapok óta, mint hogy kikerüljünk a pincéből. Hogy kievezzünk a langyosvízből, amiben pfújolva fetrengünk. Itt az idő! Különben sosem fogom tudni úgy elengedni magam, mint néhány éve tehettem mondjuk Frankhegyen... Nem bírjuk tovább magunkban tartani ezt a néma üvöltést, amit persze senki se hall – mindig csak visszanyeljük azt, amik vagyunk, mert nincs merszünk a felszínre hozni a bennünk rekedt erőt...

El kell indulnunk valahonnan, hogy odapasszintsuk a partihoz saját magunkat, a saját világunkat, a saját igényeinket. Nem lehet mindig csak becsmérelni azt, ami van, pusztán azért, mert nem egyezik az elvárásainkkal. Nem is kell elvárni, hogy kiszolgálják az ízlésünket! Meg kell teremteni azt a platformot, amelyikhez tartozónak érezzük magunkat. Nem úgy megy az, hogy majd valaki megteremti nekem, amire szükségem van – nekem, saját magamnak kell kitalálnom azt, amivé egy nap válni akarok, nem igaz? Egy buli pont olyan, mint a nagybötűs élet: csak akkor lesz valami belőle, ha hozzáadom kicsiben azt, amit majd nagyban kapni szeretnék tőle. Aki fél, a seggében él, ilyen egyszerű a képlet.

A tükörbe néztem: a szemem egyszerre jobban csillogott, mint a kisuvickolt szaniter. Bevallom, abban a pillanatban szép voltam, mert éltem. Kajánul a tükörképemre kacsintottam, és kiviharzottam a fürdőszobából. Határozott léptekkel a nappaliban termettem, ahol a feszülő energiától csak úgy izzott a levegő.

„Lássunk munkához!”, kiáltottam, hogy a többiekben ott rekedt a szó.