Emlékszem, Sir D., gyerekkoromban..., kezdtem, miután Punpa ír nagybácsijának összes vacsoravendége hazaindult, csak én ücsörögtem a konyhájában, akár az este kezdetekor, mivel kivártam, hogy mindenki elálmosodjon a vörös bortól, és hazahúzzon végre, mert bennem rekedt a szó az érkezésükkor, és szükségem volt rá, hogy tovább merítsem a múlt kútjából a már-már halottnak tűnt emlékeket, elé tárjam - és magam elé - a titkot, nem is titkot, inkább az elmémre telepedő terhet, olyan ez, mint a véget nem érő asszociációk sora, amikor az ember hiába ragadna le valahol, nem képes rá, mert már egy következő gondolat tapos az előző sarkára, és sietteti a menetet ki tudja, hová, minek, hegynek fel akár, kimerítő szerpentineken és veszélyes sziklaszirteken keresztül, a tenger vad csapongása fölött és a hóhatáron túl a magasban, ahol ha elbukunk, nem kelünk fel soha talán, mégis keresztül kell vergődnünk rajta...

 Emlékszem, Sir D., és ő mélyen a szemembe nézett, és jött velem a múltba, óvodás koromba, amikor minden elkezdődött, mert már akkor sem voltam képes igazán beilleszkedni, hiszen mindig és mindenhol, minden szóban és érintkezésben, játékban és az óvónénik viselkedésében azt kerestem, ami a szavak és gesztusok mögött húzódik meg, így sosem értem be azzal, amit látok, mert attól csak egy furcsa remegés töltött el, mintha mocsárba léptem volna, és rettegtem a süllyedéstől, ingoványos talaj a viselkedés, mert számítás van mögötte, és a számítások sosem pontosak, ha nem ceruzával és papíron történnek, hanem fejben és emberi viszonyokon.

Emlékszem persze arra is, Sir D., idéztem fel az élményeimet tízéves koromból, amikorra megszoktam azt a furcsa görcsöt a gyomromban attól, hogy tudtam, sosem lehetünk igazán őszinték, és sokkal később, amikor megismertem Aendroidot, hálás voltam neki, amiért ugyanazt a világot látja, amit én: ahol az őszinteség nagy ritkán és csak egy-egy pillanatra engedhető meg igazán, azzal a különbséggel kettőnk között, hogy míg én meghajlottam a világ súlya alatt, ő nem tette ugyanezt, vagy talán nem is tehette, mert őt nem olyan fából faragták, mint engem, és ő nem meghajolt, hanem megtört volna.

Arról nem is beszélve, Sir D., nyúltam vissza kamaszkoromhoz, amikor is a biológia szabályainak megfelelően nem voltam hajlandó tovább együtt élni mindazzal a titkolózással, amit minden emberre ró a környezete, és talán pont azért nem voltam hajlandó tovább élni a titkolózással, mert már sejtettem, hogy nekem az átlagosnál is több a titkolnivalóm, mert nem követtem a kamaszok ama mintáját, miszerint kiválasztjuk az évfolyamból a számunkra legesélyesebb ellenkező neműt, és szerelmeslevelet csenünk a táskájába - én nem akartam egyetlen lánynak sem udvarolni, inkább a legjobb barátom nyomában loholtam nagy féltékenyen, és még magam előtt is titkolóznom kellett volna, hogy decens maradhassak, illeszkedhessek a fogaskerekek közé, amelyek azután szétlapítanak, ahogy a legtöbbeket szétlapítanak azok a fogaskerekek...

Azután persze robbantam is, Sir D., folytattam, ahogy visszaemlékeztem arra a napra, amikor eldöntöttem, leválok legjobb barátomról, és máshol keresek gyümölcsöt, és ettől persze valamivel könnyebb lett, még ha állandó konfrontációra ítéltettem is, hiszen felvállaltam végre önmagam, mégis valamivel könnyebb lett, mert egy gondot levetettem a vállamról, és csak a másodikkal kellett ismét törődnöm, azzal, amely már kamaszkorom előtt is rám nehezedett, az általános rossz érzéssel - ahogy Sir D. mondta franciául, amúgy egzisztencialistásan, a malaise-zel, hogy nem élhetek úgy, ahogy szeretnék, és akkor egy kicsit az anarchisták közé vetettem magam, csak hát hamar rájöttem, hogy nem ott van a megoldás, alkalmazkodás nélkül csak a saját csapdánkba eshetünk, és nem leszünk semmivel sem beljebb a fenenagy, büszke és bántó őszinteségünkkel.

De megoldást később sem találtam, Sir D., ecseteltem tovább, és Sir D. hiába volt már fáradt, mert rég elmúlt hajnali 1 óra, belőlem csak dőlt a szó, hogy alig kaptam levegőt, égett bennem a tűz, hogy elmeséljem neki, aki nálam sokkal okosabb, hogy egy ideig boldog voltam, mert legalább a plusztehertől megszabadultam, minden csoda három napig tart azonban, és csak nagyon szerencsés esetben - mint amilyen az enyém - három évig, amikor azonban vége, rájövünk, hogy ugyanabban a kelepcében csücsülünk, mint korábban, és hajlamosak vagyunk szép csendben belenyugodni a sorsunkba, mondom: hajlamosak vagyunk, mert nem feltétlenül történik ez, velem legalábbis nem ez történt, mert ahogy egy régi kedves barátnőm, Ropi mondta, én csendes lázadó vagyok, és akárhányszor végiggondoltam, mindig igazat kellett adnom neki, csendes lázadó vagyok, aki nem fogadja el egykönnyen, hogy a világ olyan, amilyen, és úgy kell elfogadnunk, ahogy van, mert én túl egocentrikus vagyok ahhoz, hogy ne projektáljam a világba minden vágyamat, és fejet hajtsak az ostobaságai előtt, úgyhogy hajlottam, ameddig nem fájt, amikor azonban hasogatni kezdett a törzsem, fakkot jelentettem, és elkezdtem agyalni, mit tehetnék, ami persze egy kicsit - nem is kicsit, nagyon - elszomorított, mert milyen világ az olyan, ahol az egyénnek mindig meg kell oldania önmagát, és persze sokan azt mondhatják, naiv vagyok, hogy ilyeneken töröm a fejem, én mégis tudom, hogy nem naiv vagyok, csak épp erősebben törekszem a személyes boldogságomra, mint azt szokták, és nem akarom negyvenévesen hobbiból szidni a világot, amiért olyan, amilyen, anélkül hogy tennék érte, hogy másmilyen legyen.

És akkor egybesodort minket az élet, Sir D., Űrfit, Aendroidot, Punpát meg engem, de ekkor vettem észre, hogy Sir D. már nem hall, noha Punpa nevére még felrántja a szemöldökét, és hogy határozottan felhorkan álmában néha egy picit, de már kiadtam magamból a feszültségem legjavát, úgyhogy felhúztam a cipőmet, a vállamra vetettem a dzsekimet, és szép lassan kisomfordáltam a lakásból, ügyelve, hogy be ne csapódjon a hátam mögött az ajtó.

Megkönnyebbülten sétáltam az éjszakai nagykörúton. Megláttam a fényt az alagút végén, oldalamon Punpa, Aendroid és Űrfi. Tudtam, hogy meglesz a megoldás, legyen akármilyen szürreális...